Elballagtam. De még nem sikerült felfognom, azt hiszem.
Rettegtem tőle, hogy sírni fogok, de nem sírtam. Ballagás előtt még egy fél órára beültünk a terembe, az osztályfőnök próbált elbúcsúzni tőlünk, több-kevesebb sikerrel, akkor azért majdnem kicsordult 1-2 könnycsepp, de végül még csak az sem.
Megindult a vonulás, ami úgy gondolom, sokkal jobban, összeszedettebben ment, mint a próbákon. A műsor körülbelül másfél óra volt, ezidőalatt hárman rosszul is lettek (a városban a mi sulink az egyedüli, ahol a műsort a végzős diákoknak végig kell állniuk, nem ülhetnek, de nyilvánvalóan nem tanul az esetből az iskolavezetőség, pedig minden évben előfordul, hogy rosszul lesz valaki. Komolyan, legalább orvost intézhetnének, hogy ne a tanároknak-diákoknak kelljen rohangálni...). 
Szóval nem sírtam, sokkal erősebb volt a késztetés arra, hogy megfogjam magam és elsétáljak, leüljek, vagy felkössem magam, mert a lábaim pont lerohadtak másfél óra elteltével már - azért az az időtartamot végigállni, egy helyben, mozdulatlanul... szerintem kínzás.
Megvoltak a szokásos formalitások - virág a tanároknak, alsóbb évfolyamok beszéde, végzős beszéd, díjak, oklevelek, etcetcetc. Tényleg kurva unalmas volt, már elnézést a szóhasználatért, én többet, meghatóbbat vártam. Ballagás után még visszamentünk az osztályba, de az osztályfőnökkel már nem is beszéltünk, szinte szó nélkül elengedett minket.
Sajnos azt kell mondjam, hatalmas csalódás volt a ballagás, úgy alle zusammen az egész.