Van (volt) egy barátnőm, akivel általános iskolában nagyon jóban voltunk, rengetegszer mentünk el sétálni csak úgy, vagy sátraztunk, satöbbi satöbbi satöbbi. Aztán eljött a középiskola. Ő a 11. évfolyamot már nem fejezte be, elköltözött, iskolát váltott, a másik iskolájába egy hetet járt, majd ott is hagyta. Ami azt illeti, abszolút nem bántam, hogy elköltözött, mert már pont kezdett az agyamra menni, hogy sosem tudta tiszteletben tartani, hogy dolgozatot írok első órában, és átnézném a buszon még az anyagot, ő csak mondta a saját dolgait, csakazértis, hogy ne tudjak tanulni.
Eleinte még facebookon tartottuk a kapcsolatot, a 18. születésnapomra lejött, akkor együtt töltöttünk 2-3 napot, de már ekkor szúrta a szememet a rengeteg változás, ami történt rajta - pedig csak alig egy év telt el... A lány, aki azt mondta, sose fog cigizni, brutális függő lett. Például. Na mindegy, ettől függetlenül jól éreztük magunkat, meg hát ugye mi közöm ahhoz, ha ő dohányzik, tegye, az ő élete. 

Szeptembertől én ráfeküdtem nagyon a tanulásra, és úgy gondolom, nagyon jót tett nekem, hogy ő úgymond eltűnt a mindennapjaimból. Sokkal nyitottabb lettem úgy, hogy ő nem volt többé. Teltek a hetek, hónapok, egyre kevesebbet kerestük egymást, ő dolgozott, én tanultam, meg amúgy sem hiányzott. Néha, ha nagyon untam a fejem, ráírtam, hogy mizu van, a válasz általában egy semmi volt, velem szintén semmi, mennem kell, szia. Szóval csak a sablon. Ő szerintem nem is igazán keresett engem, mindig én voltam a kezdeményező fél. Egy idő után ráuntam, nem kerestem hónapokon át, ő talán egy alkalommal írt, hogy mizu, de az is befulladt a semmi válasz után. A szülinapjáról is teljes mértékben elfeledkeztem, ha nincs a facebook, nem is köszöntöm fel, így azért írtam neki, hogy boldogat. Ő is írt nekem, és akkor így ennyiben kimerült a társalgásunk.

A héten hazajött pár napra, láttam képeket tőle facebookon, de mondom én ugyan rá nem írok, kíváncsi vagyok, keres-e. Tegnap keresett. Épp végeztem a fürdéssel, amikor írt, hogy itthon vagyok-e, mert ő igen, és elmehetnénk sétálni. Az első gondolatom az volt, hogy nem, neked nem vagyok itthon. Aztán belegondoltam, hogy talán nem kéne ilyen antiszociálisnak lennem, legyen, találkozzunk, sétáljunk egyet a faluban.
Kár volt. Rögtön az első öt percben lesokkolt, hogy ő 6 hónapos terhes. Először el sem hittem, bő felső volt rajta, aztán megmutatta a hasát. ohmygod mondom. Még most sem fogtam fel teljesen. Őszintén szólva, van egy olyan megérzésem, hogy az apucival nincsenek együtt, csak egy futó kaland volt, mert annyi mindenről mesélt, biztos mesélt volna arról is, ha van valakije, de ezt a témát nagyon kerülte, én meg így direktbe nem mertem rákérdezni, hogy kitől van. 
Fél óra alatt 3 szál cigit is elszívott, én pedig nem téphettem ki a kezéből, hogy márpedig terhesen nem, vagy legalább nem ennyit kéne. 
Jó, alapjáraton zűrös családja van, minden nővére 17-20 év között már lebabázott, kétszer (aztán 22-3 évesen mégegyszer), szóval ő még későinek számít a maga 21 évével. Zűrös család alatt egyébként azt kell érteni, hogy nagyon sokáig egy fedél alatt laktak (vagy laknak még most is) rengetegen. Anya, 2 nővér, 1 nővér pasija, 1 öccs, 2 nővér 5 gyereke. Amivel persze az égegyadta világon semmi gond nem lenne, de hogy elegendő pénzük sose volt. Potyog ott a gyerek mostmár mindenkiből, csak nem tudom, hova és minek, ha nincs miből eltartani, és mindegyik megjárja legalább egyszer a nevelőintézetet. Erről a témáról ennyit.

Tehát találkoztunk, 1,5 - 2 órát beszélgettünk, azazhogy ő beszélt, én meg hallgattam. Ő tényleg nagyon sok mindenről mesélt, a testvéreiről, a szüleiről, a munkájáról, a városról ahol most élnek, a terveiről, és kérte, hogy meséljek én is. Minden, amit ki tudtam nyögni, annyi volt, hogy velem nincs semmi. Szerettem volna, ha tudok vele úgy beszélni, mint 2 évvel ezelőtt. Mert persze, tudtam volna neki mit mondani, csak nem akartam. Annyira nem beszéltünk az elmúlt 2 évben, nem volt kedvem ahhoz, hogy mindent a legelejéről mondjak neki. Meg igazából én sok dolgot annyira hétköznapinak élek meg - van pár barátnőm, akinek ezeket elmondom, de ő ebből már kiesett. Nem éreztem úgy, hogy bármit is kellene mesélnem magamról úgy, hogy két éve le se szarta a fejemet.
Mesélhettem volna neki az egyetemről, meg arra, hogy miért nem kezdem el, elmondhattam volna, hogy milyen volt az érettségi, meg még pár dolgot, amit még a blogra sem írok le, csak egy személy tud róla. De egyszerűen nem éreztem, hogy tényleg érdekelné, mi van velem. Mert ha érdekelné, keresett volna korábban is.