Jesus. Négy éve tanulok programozni Javaban. Eleinte nagyon utáltam, hülye is voltam (na jó, nem, csak nem érdekelt). Most pedig a kapujában állok annak, hogy Java programozásból korrepetáljak egy gyereket.

A gyerek anyja barátnője anyámnak, aki múltkor dicsekedett velem, hogy milyen jól megy a programozás. Ma pedig már érkezett is a kérdés: nem vállalok-e esetleg korrepetálást, programozásból? Mert az ő gyereke nagyon nem érti, rossz a tanára is (elismerem, tényleg a suli leggyenguszabb tanárát sikerült kifognia), csupa egyesei vannak, meg egy darab kettese, és meg fog bukni, és utálja már az egész iskolát emiatt.
Én viszont... nem tudom. Nem vagyok biztos magamban, de lehet jó lenne megpróbálni. Nyilván, ő még csak tizedikes, nem mélyültek bele annyira a programozásba, mint én, így tizenkettedikben, és elvileg a nagyon alapok is hiányoznak neki, így aggodalomra semmi ok - részemről -, mivel az alapokkal azért 101%-ra biztosan tisztában vagyok.
Pénzt persze nem gondoltam kérni érte, mert ki vagyok én, hogy ezért fizessenek nekem, főleg ha anyám barátnőjének a fiáról van szó. Ettől függetlenül remélem, tényleg összejön a dolog, mert ez nekem is egy nagyon jó gyakorlási lehetőség lenne, emellett nyilván csodálatos érzés lenne, ha meg tudnám értetni vele a programozás logikáját, netalántán megszerettetni vele. No meg a tudat, hogy részben miattam megy át év végén... meg az, hogy jobban megértetem vele, mint egy tanár :D. 

Jelenleg még semmi sem biztos, ugyanis nem tudom, milyen nyelvet tanulnak, én meg egyelőre még csak a Javahoz értek, így bízom benne, hogy ők is ezt tanulják. Szó, mi szó, jót tenne az önbecsülésemnek ez az egész :D.

PS. azért mérsékeltem volna anyám dicséretét a tegnapi nap folyamán, mert tényleg nem érzem annyira jónak magam... posztoltam is facebookon, "mérsékelném azért anyám dicséretét" kommenttel, ma pedig megkaptuk a félévit az e-naplóban... a tanárnőtől is kaptam egy prog dicséretet:D viccesen jött ki :)

Kezdem úgy érezni, hogy elfáradtam. Nem testileg, sokkal inkább érzelmileg, ebből kifolyólag pedig mentálisan. Főleg a német nyelv miatt. Már jó ideje nem készülök órákra, gondolok itt a szódolgozatokra, mert annyira leszarom. A német érettségitől nem tartok, és úgy gondolom, nem szódolgozatokra kapott egyesek fogják eldönteni, hogy mekkora tudásom van. Ha pedig választanom kell, hogy egy tételdolgozatra, vagy egy szódolgozatra készülök, alap dolog, hogy a tételt fogom tanulni, aminek jelen állás szerint nagyobb hasznát veszem. Ráadásul a tanárnőtől is egyre jobban elhidegülök. Nekem pedig kell, hogy szeressek egy tanárt, mert úgy sokkal jobban teljesítek nála.
Történt még decemberben, hogy nem voltam ott egy felelésnél. Amint megjelentem, és lett volna más témából felelés, T. emlékeztette a tanárnőt, hogy hát én még nem feleltem le az előzőből. Ekkor rögtön ki is lettem hívva, hogy feleljek le.
Nemrég pedig T. lógott el egy felelést, ahogy azt illik, én az első alkalommal, mikor megjelent órán, emlékeztettem is a tanárnőt, hogy akad itt még olyan személy, aki nem felelt le... és nem akarom elhinni, de jött a mézes-mázoskodás, meg a "Jaj, T., tényleg, mikor szeretnél felelni?" "Jövő héten." Már ez is kihozott a sodromból, mert nálam nem volt opció a halasztás. A rákövetkező héten T. nem jött suliba, amikor pedig ismét megjelent, megint megkapta a "Mikor szeretnél?" kérdést, amire rávágta a mai napot. Ma jött is órára, de tovább halasztotta a tanárnő: "Holnap akkor lefelelsz, mert két jegy között állsz." Kösz. Több, mint egy hónapja húzza a felelését, míg nekem egy órás halasztás sem volt fennálló lehetőség.
Gondoltam is, hogy megjegyzem ezt óra után a tanárnőnek, hogy nem érzem túl fairnek, de aztán rájöttem, jobb a látszólagos békesség, és inkább viselkedek felnőtt módjára. Akkor is, ha engem mar ez az egész belülről. Mert igen, baromi igazságtalannak érzem, és igen, baromira szarul esik. Ennyit a mentális lemerültségemről.

Az érzelmiről pedig... undorító emberek vesznek körül, akik kibeszélik egymást, ha valaki nincs a közelükben, de amint megjelenik az illető, legjobb barinők lesznek. Vagy ez teljesen normális, és csak én vagyok szarul bekötve, amiért nem tudok jópofizni olyannal, akit nem bírok? És mert nem tudok kibeszélni olyat, akivel jóban vagyok? Persze nem mondom, hogy én ilyen téren szent lennék, mert közel sem. De! Ha valakit nem bírok, azt az illető tökéletesen jól tudja, és nyíltan "beszélem ki", úgy, hogy ő is hallja, nem aljas módon a háta mögött, aztán meg jópofizok vele.
Akkora egy érzelmi nullának érzem jelenleg magam, hogy arra szavak nincsenek. Egyre inkább úgy érzem, hogy mindenki magasról és nagyívben szarik a fejemre - még a saját anyám is -. Mert ha beszélnék vele a felvételiről, az egyetemi terveimről, nincs benne annyi, hogy végighallgasson, elkezd közben apámmal beszélni. Akkor meg minek erőlködjek? 
Egyszerűen nincs olyan ember, akiben megtudnék bízni annyira, hogy bármit elmerjek neki mondani. Van egy internetes barátnőm, akivel nagyon sok mindent megbeszélek, de vannak dolgok, amiket neki sem merek elmondani, pedig annak aztán nem lenne nagy tétje. Van egy barátnőm egy osztálytársam személyében, vele is megvannak a napi témáink, de neki sem mondok el mindent, sőt... Hazudtam. Van olyan, akiben tudok bízni. De róla meg úgy gondolom, nem érdekli a nyomorom, ezért nem szeretném zaklatni a hülyeségeimmel, de ez már egyéni szocproblem. 
Ma hazafelé buszon beültem D. mellé, mert nem volt már kettes hely szabadon, akkor meg már inkább olyan mellé ülök, akit ismerek. Úgyahogy. Két alkalommal találkoztunk, meg egy busszal járunk haza, de ennyiben kimerül a nagy ismerettségünk. Tehát ma beültem mellé, akitől érkezett is rögtön a kérdés, miután befogadott maga mellé: Mizu, hogy vagy, jössz-e hétvégén lovagolni, gyere, próbáld ki az új lovat. Ennyi volt, nem sokkal több, mert mögöttünk négyesben haverjai ültek, akik áthívták maguk mellé. De annyira nagyon jól esett, hogy érdeklődött valaki. Hogy úgy éreztem, komolyan érdekel valakit, hogy mizu van velem. Hogy elmertem neki mondani, hogy faszkivan mindennel, és nem az automatikus sablont válaszoltam, ami a köszönöm jól vagyok. 

Újra itt. Már megint. Vagy még mindig.
Páran biztos fel fognak ismerni az írásom alapján, ugyanis szinte folyamatosan blogolok, hol itt, hol ott. 
A legutóbbi blogomat azért hagytam ott, mert drága jó anyám rámtalált, és ahelyett, hogy elmondta volna, sunyi módon olvasgatott. És kibírta, hogy ne kérdezzen rá dolgokra. Hogy ne utalgasson. Undorító. 
Bízom benne, itt sikerül tovább megőríznem anonimitásom. Merthogy írnom éppen lenne miről, hála a környezetemnek, a felvételinek, az érettséginek, meg ilyen szokásos 19 éves gyermeki problémáknak.

Szokásomhoz híven kitérnék a jelenlegi címválasztásomra is, ami a parentheses. Egyre jobban kezd magába szippantani a programozás, így miután rengeteg cím foglalt volt (persze négy-öt éves oldalak...), jött a megvilágosulás pillanata: mindig zárójelproblémáim vannak, vagy túl sok, vagy túl kevés, vagy nem jó helyen, így lett a cím parentheses.